SIDEBAR
»
S
I
D
E
B
A
R
«
Team a gyerekpszichiátrián
szeptember 22nd, 2014 by Nemeskéri L. Péter

Szerző: Drelyó Ágnes

Volt (van) egy kórház, messze földön híres. Vagy ha ez nem is egészen igaz, a neve országunk határain belül nagyon sokak számára ismerősen csenghet. S van ennek a kórháznak egy komoly gyermekpszichiátriai osztálya is. Szakmai próbanapon vagyok ott, rendkívül izgatottan. Végre ugyanis egy klinikai állás közelébe kerültem.

Végre egy kórházi osztály, amit gyakran a diagnosztikai munka fellegvárának is tartanak! Kissé kiválasztottnak is érzem magam, hogy lám-lám, talán én is tagja lehetek majd ennek a szakmai csapatnak. Kedden reggel negyed kilenc előtt érkezem, hiszen itt – amint erre korábban felhívták a figyelmemet – minden reggel fél kilenckor „esetmegbeszélő team” van, amelyen nyomon követhető az osztályon bent fekvő vagy bejárós kis páciensek sorsa.

A főosztályvezető orvos szobája már körberakott székekkel tele. Illedelmesen kérdezem, van-e ülésrend, mire a szociális munkás munkatárs közli, hogy itt mindenkinek állandó széke van, így jobb, ha inkább hozok magamnak egyet. Az ajtó mellett foglalok helyet, mivel én itt mégiscsak idegen vagyok, akit a vezető pszichológus kivételével korábban senki se látott.

 A kör lassan megtelik, s a szoba térfogata versus a résztvevők száma miatt az ajtót nyitva hagyjuk. A főnővér megjegyzése szerint „addig nyitva hagyhatjuk, amíg AZOK el nem kezdenek jönni”, s fejével sokat sejtetően és kissé lenézően a még üres folyó felé biccent.

Felkapom a fejemet a mondatra, de rendre intem magam: biztos még neki is korán van, az „AZOK” csak kicsúszott, a lenéző mimikát csak én képzelem hozzá, valójában minden bizonnyal nagyon aranyos és empatikus. A „teamet” a vezető pszichiáter nyitja. Kissé blazírt arccal és monoton hangon vázolja egyenként a bent fekvő páciensek kórtörténetét és jelen állapotukat. Fáradt, gondolom magamban, és próbálom azt hinni, hogy valamelyest azért csak érdekli mindaz, amit mond a résztvevőknek.

A hozzászólók hanghordozása és arckifejezése azonban kezdi szertefoszlatni reményeimet. Jómagam egy péntek reggeli piacozás alkalmával a kofák portékája iránt intenzívebb érdeklődést mutatok, mint a gyerekek sorsa iránt a körben ülő pszichológusok és pszichiáterek. Még ekkor is azt mondogatom magamban: ez még csak a „team”, egy konzultáción vagy egy tesztfelvétel közben bizonyára sokkal érdeklődőbbek.

Ámde az esetismertetésekhez fűzött – gyakran hangos összeröhögéseket kiváltó – megjegyzések eloszlatják minden kételyemet a résztvevők magatartásának hitelességét illetően. Az egyik pszichiátertől például megtudhattuk, hogy „bizony a roma kisfiú anyukája csak azért hozatta be a gyermekét, hogy papírt kaphasson, hogy ne kelljen a gyereknek iskolába járnia, mert ilyenek ezek, s nincs is a kisfiúnak valójában semmi baja”.

A főnővér pedig – alapos szociológiai felvértezettségét érzékeltetendő – ezt úgy kommentálja, „hogy igen, az a baj ezekkel, hogy magyarul se tudnak, mert képzeljétek, Dzseniferék a családban csak oláh cigányul beszélnek”. Nyerítve teszi hozzá: „hát ezért nem szól az egy mukkot sem”. És halk kuncogás kíséri a mondatait, meg helyeslő bólogatások. Egy másik pszichiáter megjegyzi: Petike esetében az a legnagyobb probléma, hogy annyira egyszerűek a szülei, hogy kár is elmagyarázni nekik, mi a baj a gyerekkel voltaképpen…

Az egyik pszichológus szerint nyilvánvaló, hogy az öngyilkossággal fenyegetőző Józsika anyja milyen munka miatt van külföldön, így hát ne is csodálkozzunk, hogy ez történik a gyerekkel…

A falon lévő órára pillantok: több mint egy órája ülök itt bent, és megállapítom, önuralomból jól vizsgázom. Mert nagy kedvem volna felugrani a székemből, s nem elmagyarázni, hanem kiordítani magamból, hogy mi is a baj ezzel a reggeli „szakmai” teammel…

A teammel, amely alatt a vezető pszichológus papírjaiból néha felpillantva jóízűen majszolja reggelijét, a vezető ápoló pedig virágokat rajzolgat papírjára látványosan unott fejjel…

Megfordul a fejemben, hogy már a team után itt hagyom a fenébe az egészet, de a kíváncsiság erőt vesz rajtam, és maradok. Ha ez van a csoportos megbeszélésen, ha mindez így zajlik előttem, az abszolút idegen előtt, mindenféle szemrebbenés és a viselkedést esetleg némiképp kontrolláló figyelmeztetések nélkül, akkor vajon mi történik egy-egy konzultáció után, a páciensek és szüleik háta mögött…

A nap átlaga tragikus: a kiscsoporton a biztatásomra végre megszólaló Dzsenifer ugyan elmondja, hogy kedvenc tantárgya az irodalom, de a csoport végén az egyik nővérke lehűti lelkesedésemet, mondván: „El ne hidd már neki, egy éve, hogy nem jár már iskolába!”. Szülői konzultáció után az azon részt vevő pszichiáter legelőbb annak ad hangot, hogy milyenek is az ilyen szülők, akik tudnak úgy élni, hogy láthatóan rosszak a fogaik. És hogy egyébként is milyen gusztustalan, ha valaki így néz ki…

Délután négy óra. Naiv vagyok, mert ekkor még azt gondolom, hogy a már-már migrénszerű fejfájásom csak az időjárás következménye. A vezető pszichológus a cigiszünetben rákérdez a benyomásaimra, s miután képtelen vagyok elmondani neki, hogy mit is érzek, biztatóan néz rám, s azt mondja: még a héten értesít az állást illetően.

Két nap múlva azonban én hívom őt, és megkérem: véletlenül se válasszon engem. Kávézni hívom, hogy elmondhassam neki mindazt, ami miatt ez a döntés született meg bennem. Ám amiként a team közben se tartotta fontosnak, hogy reagáljon az előítéletes megjegyzésekre, akként az invitálásomat se hallja. Igen, lehet, hogy valóban nem hallja…

Mintha bizony úgy általában sem hallanának ezek az emberek! Talán magukat se! De talán újságot olvasnak. Ők, vagy az ismerőseik…

A szerző pszichológus

Forrás: http://nol.hu/velemeny/team-a-gyerekpszichiatrian-1487723


Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

»  Substance:WordPress   »  Style:Ahren Ahimsa